Az égből jött sms

EGY

 

Reggel fél nyolc lehetett, amikor az öreg komornyik széthúzta a márványoszlopos nappali arannyal átszőtt, súlyos brokátfüggönyeit. A fiatalúr még alszik, pedig a házitanító, a Nápolyi Egyetem Földfizikai Karának nyugalmazott professzora, a Vezúvi Obszervatórium kiváló kutatója, doktor Gilbo hamarosan megérkezik.

Figyelmeztetnem kellene az úrfit, gyorsan keljen fel – gondolta magában –, mert ha apja megtudja, hogy Antonio már megint elaludt, nagyon mérges lesz. Meg kell adni, az uraság nagyon szigorú ember. Nála a pontosság elvi kérdés. Nemhiába volt korábban az olasz hadseregnél vezérkari tiszt. Két éve sincs még, hogy Antonio anyja, a dúsgazdag milánói bankár lánya, Rossella Torre egy titokzatos közlekedési balesetben meghalt. Ekkor az uraság, Nicola Grimaldini úgy döntött, felhagy a katonai pályával, s átveszi saját és fia – Antonio anyjától örökölt – részvényeinek kezelését. Ezáltal lett a Torre Bank és Biztosító Társaság elnökigazgatója. Szegény Antonio! Az uraságnak agyára ment a gazdagság! Addig sem volt valami jó apa, de ami­óta elfoglalta a bankigazgatói széket, kizárólag a pénzt meg a színésznőket hajszolja – morfondírozott magában a hatvanas éveiben járó, szikár termetű, álmodozó komornyik, s benyitott az úrfi szobájába.

Sokat jelent számára ez a fiú. Bár ő itt, a Grimaldini-házban csak egy komornyik ­– s mint aki jól tudja, hol a helye a társadalmi ranglétrán, szigorúan ragaszkodik az alá-fölé rendeltségi viszony látszatának megőrzéséhez –, titokban mégis úgy érez Antonio iránt, mintha saját fia volna. Nem is csoda, hiszen már a fiú anyját is szolgálta.  Tegnapelőtt volt éppen tizenöt éve annak, hogy úrnőjével, Rossellával, annak Torre nagyapjától nászajándékba kapott Grimaldini-házba költözött – merengett magában, miközben csíkos mellénye belső zsebéből előhúzta, majd megrázta az étkezés kezdetét jelző kicsiny csengettyűt.

– Jobb lesz, ha az úrfi gyorsan kipattan az ágyból – még mielőtt Nicola úr lejön az emeleti dolgozószobájából, különben a nyakamat teszem rá, hogy újabb büntetést fog kapni az apjától! – szólt oda a csengő szavára felriadt kamasznak.

– Rendes tőled, hogy figyelmeztetsz, Roberto! – dobta le magáról sietősen a vastag takarót a fiatalúr, majd hirtelen eltűnt a szobájából nyíló fürdőszoba ajtaja mögött.

Alig néhány perc múlva már frissen vasalt fehér ingben és sötétkék pantallóban, gondosan fésülve ült a hatalmas kristálycsillár alatt terpeszkedő hosszú, Viktória korabeli ebédlőasztalnál.

(A villát már több mint száz éve Antonio dédapja építtette, itt a Nápoly középpontjától északnyugati irányba fekvő Vomero-domb tetején, nem messze a Castel Sant Elmo büszke tornyaitól. Az öreg Sergio Torre mint újonnan meggazdagodott bankár, utánozni kívánta az arisztokraták által épített vezúvi villákat, ezért a Villa Bruno mintájára, barokk stílusban építtette meg a saját házainak egyikét. Vomerói villáját azután kedvenc unokájának, Rossellának ajándékozta annak házasságkötése alkalmából. Ekkor került az immár Grimaldini-házba Antonio anyja és a hűséges komornyik, Roberto is.)

A szobalányok már megterítettek a fényűző, magányos reggelihez, majd valamennyien visszavonultak az emeleti szobákba takarítani. Az ajtó mellett, fehér kesztyűben, hátratett kézzel csak a komornyik strázsált, szolgálatra készen várva az uraság és az úrfi utasításait.

– Jó reggel, papa! – szólt oda Antonio előzékenyen a lépcsőn éppen lefelé tartó magas homlokú, mogorva, szikár férfinak.

– Neked is, fiam! Bár ahogyan a naptáramat elnézem, ma is nehéz napom lesz. Szinte percről percre be vagyok táblázva. Nagyon sietek. Máris késésben vagyok. Ezért ha nem haragszol, ma nem tartok veled a reggelinél. Remélem, megérted, s megjegyzed, fiam, hogy a munka a legfontosabb dolog az ember életében.

– Persze! Tudom, papa – helyeselt a fiú. – Menj csak nyugodtan, úgyis mindjárt itt lesz doktor Gilbo! Ma éppen Athén fénykorát vesszük át történelemből. A professzor megígérte, hogy az órák után magával visz a Vezúvi Obszervatóriumba. Délután pedig, ha nem esik az eső, egy kicsit kilovagolunk a környékre Renato bácsikámmal.

– Ne várj meg a vacsorával, Antonio! Mára egy kötelező vacsorameghívásom van az egyik fontos ügyfelemmel. Fogadj szót Robertónak, Gilbo doktornak és a bácsikádnak. Ígérd meg nekem, fiam, felügyelet nélkül egy tapodtat sem teszel a városban! Tudod, Nápolyban sajnos csapnivaló a közbiztonság. Bárhová mentek is, sose állj szóba senkivel! Megértetted? A sofőr majd elkísér mindenhova.  Isten veled, Antonio, holnap találkozunk! Mindig legyen nálad mobiltelefon, így ha napközben akad egy kis időm, esetleg fel tudlak hívni. Este mindenképpen beszélni fogunk – oktatta ki fiát távozóban Nicola Grimaldini.

Még hogy üzleti vacsora, hahaha, már megint hazudik! – gondolta mélységes megvetéssel a szemében a komornyik. Városszerte beszélik, hogy Grimaldini úr újabban egy alig huszonkét éves színésznő után koslat. Pedig, ha jól számolom, akkor jövő héten már éppen ötvenkét éves ez az öregedő, beképzelt majom.

– Hoznál nekem egy forró csokoládét, Roberto?

– Még hogy forró csokit! Reggel az ember nem iszik forró csokoládét! Az nagyon egészségtelen. Rontja a fogakat, s elveszi az étvágyat. A csokoládét nem főétkezés helyett szokták inni, hanem legfeljebb uzsonnára. Ha ezt az uraság hallaná!

– Légy szí, Roberto! Csak most az egyszer hozz nekem, kérlek egy kis forró csokit, ígérem, apa sohasem fogja megtudni.

– Na nem bánom, de siessen az úrfi a reggelivel, mert mindjárt itt lesz a professzor! – válaszolt a komornyik, s már hozta is a konyhából az előre elkészített forró csokoládét.

– Honnan tudtad, Roberto, hogy éppen forró csokira vágyom?

– Ismerem én jól az úrfi gondolatait­!

– Hurrá! Komolyan mondom, csuda jó fej vagy, Roberto! Azt imádom benned leginkább, hogy mindig előre kitalálod, mit szeretnék a legjobban! Erre egyedül csak a mama volt képes. Gondolod, hogy a mama az égből is úgy tud figyelni rám, mint amikor még élt?

– Biztos vagyok benne, Antonio! Az asszonyom olyan nagyon szerette az úrfit, hogy még az égből is mindörökre segíteni fogja!

– Hogy tudna nekem segíteni az égből a mama?

– Azt nem tudom pontosan, hogyan, de azt biztosan tudom, hogy asszonyom az úrfit, ha bajba kerül, meg tudja segíteni. Csak mindig éberen kell figyelni a tőle érkező jelekre.

– Úgy szeretlek, Roberto, akárcsak a mamát! ­– mondta a kamasz elérzékenyülve.

Robertót mintha vajjal kenegették volna. Lelkét jóleső melegség járta át, de nem mutatta ki érzelmeit, sőt tovább morgolódott.

– Most szegény asszonyom biztosan ezt mondaná: „– Nem való a forró csokoládé, ebben az órában! Az olyan fejlődő szervezetnek, mint a tied, fiacskám inkább sok fehérjére s vitaminra van szüksége, mint üres kalóriákra. Holnaptól csak gyümölcslé, gabona, sonka, sajt, tojás lesz reggelire.” S én most is, mint mindig, egyetértenék az édesanyjával. Ezt válaszolnám neki:

– Ne legyen a nevem Roberto, ha még egyszer engedek az úrfi könyörgésének.

Antonio nevetett. Alig hörpintette fel a nagy csésze édes, krémes, mennyei csokoládét, amikor a bejárati ajtón kopogtattak. Roberto miután feltárta a széles mahagóniajtót, illedelmesen, fejet hajtva üdvözölte a jövevényt.

– Jó reggelt, Gilbo professzor úr! Engedtessék megkérdeznem uraságodat, hogy szolgál ma a kedves egészsége?

– Önnek is, Roberto! Természetesen ma is, mint mindig, remekül vagyok!

– Annak nagyon örülök, uram, mert a múlt héten – amikor éppen a vérnyomása méltóztatott leesni, s emiatt elmaradt a tanítás – Grimaldini úr rosszallását fejezte ki önt illetőleg.

– Ez egy kivételes eset volt, Roberto. Nem kell aggódni, többnyire nagyszerűen érzem magam. 

– Akkor jó – válaszolt az inas.

– Isten hozta, Gilbo bácsi! – köszönt a fiú.

– Jó reggel, Antonio úrfi! – üdvözölte a tudós.

– Kíván valamit fogyasztani reggelire, professzor úr? – szólalt meg ismételten Roberto.

– Otthon már reggeliztem, de egy jó fekete kávét szívesen elfogadnék!

Roberto megrázta a kicsiny csengettyűt, mire Rosina, a szakácsnő alacsony, vörös hajú, kotnyeles lánya megjelent a konyhaajtóban.

– Hozz egy erős kávét a professzor úrnak, Rosina!

   – Igenis, professzor úr! – mosolygott a lány a doktorra, s néhány pillanat múlva ezüsttárcával a kezében már hozta is a megrendelt feketét. Ügyesen egyensúlyozva a nagy tekintélyű vendég elé helyezte a leheletfinom porcelán kávéskészletet.

Roberto azonnal ott termett, s a tálcát odébb helyezve, kimért mozdulatokkal szervírozta a vendégnek a feketekávét. 

 – Uram! Hány cukorral óhajtja fogyasztani a feketekávéját?

– Általában kettővel szoktam inni, Roberto. Ha már az élet olyan keserű, legalább a kávé legyen édes. Nem igaz, barátom? – szellemeskedett doktor Gilbo.

Most, hogy már megkapta a szokásos reggeli kávéját, a csendben üldögélő fiatalúr felé fordult.

– No, megtanultuk a leckét mára? – kérdezte a fiúra mosolyogva.

– Természetesen megtanultam.  Merném én nem megtanulni, amikor két ilyen szigorú hajcsár nógat, mint papa meg Roberto?

A professzor feltolta aranykeretes szemüvegét, s jobb kezének mutatóujját felemelve, jól tagoltan, minden szavának külön nyomatékot adva mondta:

– Jól jegyezd meg, fiam, mindenki magának tanul! Amit egyszer az ember fiatal korában elsajátít, azt egész életében nem fogja elfelejteni! Ha valaki már gyermekként tisztában van a céljaival, s azok teljesülése érdekében mindent meg is tesz, biztos lehet abban, hogy ezen vágyai maradéktalanul teljesülni fognak!

– Miért, Gilbo bácsi már gyerekkorában tudta, hogy mi akar lenni?

– Persze hogy tudtam. Nyolcéves voltam, amikor eldöntöttem, mindenképpen vulkanológus leszek!

– Én is vulkanológus leszek! – mondta ragyogó szemmel a fiú. – Esetleg informatikus, ha nem vesznek fel annak.

– Vagy bankár, mint az uraság – vágott közbe tőle szokatlan módon Roberto.

– Bankár végképp nem akarok lenni. A pénz elszakítja egymástól az embereket. Papa is csak a pénzzel törődik, s nem marad ideje velem foglalkozni – mondta a fiú szomorúan.

– Pedig a bankot valakinek tovább kell vinnie, amikor majd az uraság már olyan öreg lesz, hogy kénytelen visszavonulni, mert nem méltóztat tudni tovább dolgozni!

– Ne reménykedj, Roberto, úgysem leszek bankár, akármennyire is szeretnéd, te meg a papa! Én szabad szeretnék lenni! Nem akarok életem végéig sofőrrel meg testőrökkel járni mindenhova. Olyan akarok lenni, mint minden gyerek! Ugye nem sértem meg Gilbo bácsit azzal, hogy jobban szeretnék a többi gyerekkel járni a városi iskolába, mint itthon házi tanítókkal tanulni. Én ugyan nagyon szeretem a tanítóimat, Marisa kisasszonyt, Sandro atyát, akárcsak Gilbo bácsit, de ha városi iskolába járhatnék – álmodozott tovább nagy szürke, csillogó szemmel a világosbarna hajú, vézna tizenhárom éves kiskamasz –, akkor biztosan engem is bevennének a srácok a focicsapatba. Vasárnap délelőttönként, mise után én is játszhatnék a parkban, délután meg moziba mehetnék, akárcsak a velem egykorú gyerekek!

– Hát igen, a gazdagoknak drágán kell fizetni! De az életben mindennek ára van, fiam! A szegénységnek is megvan ám az ára! Ha valaki szegény, akkor sem teheti azt, amit akar. Mindenkinek megvan a maga keresztje, jobb, ha beletörődsz a sorsodba! No de itt az ideje, hogy felmenjünk a könyvtárba, pontosabban vissza az athéni demokráciába, ahogyan azt a múlt órán ígértem – mondta a professzor szórakozottan.

Nem hinném, hogy a doktor szegény családból származik, hiszen akkor biztos nem vitte volna ilyen sokra a pályáján. Mire gondolhatott az öreg, amikor azt mondta, hogy a szegénységnek is megvan az ára? Nem értem én ezeket az átkozott gazdagokat! ­– morfondírozott a komornyik, majd gondolatait tovább szőve elindult, hogy ellenőrizze az emeleten szorgoskodó szobalányok munkáját.

 

KETTŐ

 

Paulo Greco, az öreg kertész a délutáni hőségben a többholdas rendezett park végében lévő hatalmas üvegházban öntözgette, dédelgette kedves virágait. Mindegyiket külön becézgette, simogatta, beszélt hozzá, mint ahogyan egy szerelmes lovag beszél imádott kedveséhez. Pedig az ő kedvese, Tonia asszony már régen felköltözött az Úrhoz, itt hagyva élete párját kedvenc virágai között. Egy gyermekük volt, Benvenuto, a népszerű, közismert filmszínész, aki már kilenc éve házasságra lépett a híres olasz filmcsillaggal, Fabiana Bianchival. A lapok szerint az év esküvője volt az övék. Minden a legnagyobb fényűzés szerint zajlott, mintha csak Hollywoodban lettek volna.  A sztárok, rendezők s a pénzemberek, paparazzók csak úgy özönlöttek a világ minden tájáról. Senki sem akart lemaradni az év esküvőjéről. A fiatalok az öreg Paulót is meghívták, de ő rendkívül kényelmetlenül érezte magát a figyelem középpontjában. Szinte egész nap a szálloda tetejére telepített függőkertben hűsölt a trópusi pálmák alatt, azon törve ősz fejét, hogyan bírják ezek a szegény növények ezt a nyüzsgő, levegőtlen, poros várost. Legalábbis ő maga nehezen bírta. Már a templomi esküvő után kimentette magát, s az első géppel hazarepült ide, Nápolyba, a Grimaldini-portára. Itt a kert végében volt a kertészlak, ahol született, amiben már több mint hatvanöt éve él. Már az apja, Rocco Greco is kertészként dolgozott itt, igaz, akkor még Sergio Torre volt a ház ura. Szerette ezt a házat. Szerette a virágokat, s nem is vágyott másra, mint hogy ő maga is kertész legyen. Amikor megnősült, feleségével és a kis Benvenutó­val a kétszobás kertészlak egyik szobájában húzódtak meg. A másik szobában lakott az apja és annak szeretett felesége. Mivel ő maga szülei egyetlen kései gyermeke volt, haláluk után már mindhárman tágasan elfértek a kis kertészlakban. De hogy ne legyen minden olyan tökéletes, olyan kerek, legnagyobb bánatukra a kis Benvenuto nem akarta folytatni ősei mesterségét. Már kora gyermekkorában internátusba költözött Rómába. Innen járt középiskolába, majd később a Római Színészakadémiára. Most, hogy már Benvenuto kislánya, a kis Giulia, betöltötte a nyolc évet, hagyta el őket Fabiana. Minden újság tele volt a hírrel: a „Mindent vagy semmit” című film forgatása közben a szépséges olasz filmcsillag, Fabiana Bianchi beleszeretett partnerébe.”

– Szegény Benvenuto! Mit kezd most egy kislánnyal? ­– merengett szomorúan az öreg. Igaz, eddig is szinte mindig ő maradt otthon vele, ő volt az, aki folyamatosan visszamondta a neki felkínált szerepeket a gyermek gondozása miatt, hogy Fabiana karrierje töretlen maradhasson.

Az üvegház ajtajában megjelent az egyik nyúlánk, szőke szobalány, Perla.

– Paulo bácsi, jöjjön gyorsan, Rómából sürgős telefonja van!

Az öreg rosszat sejtett. Munkáskesztyűjét letépve, eszelősen rohanni kezdett a szalon felé, ahol a szobalányokkal körülvett Roberto az ijedt öreg kezébe nyomta a telefont.

– Paulo Grecóval beszélek? – kérdezte egy férfihang a recsegő vonal túloldalán.

– Igen, az vagyok.

– Az én nevem Romano felügyelő a római rendőrségtől. Sajnos rossz hírt kell közölnöm önnel, uram. Az ön fia, Benvenuto Greco alig egy órája meghalt.

– Hogyhogy meghalt? – vált holtsápadttá az öreg kertész.

– Benvenuto Greco minden bizonnyal főbe lőtte magát. Természetesen még vizsgáljuk az esetet, de az általa hátrahagyott búcsúlevél alapján az öngyilkosság ténye valószínűsíthető. Meg kell kérdeznem, uram, mint a fia egyetlen elérhető felnőtt hozzátartozóját, el tudja-e vállalni a kiskorú Giulia Greco gondozását? Ellenkező esetben kezdeményeznünk kell a gyermek árvaházban történő elhelyezését, mivel a kislány anyja már korábban lemondott a gyermek láthatásáról.

A kertész eddig derekasan tartotta magát. Most azonban könnyek folytak napbarnított arcán.

– Természetesen azonnal indulok a kislányért. Addig pedig, kérjék meg, felügyelő úr, a fiam jobb oldali ajtószomszédját – Roberta mamát, aki máskor is felügyelni szokott a kislányra –, vigasztalja szegénykémet.

– Rendben van, uram. Bár a kislány még nem tudja, mi történt az édesapjával, hiszen jelenleg iskolában tartózkodik.

– Akkor arra kérem önöket, ne is mondják meg neki, amíg én oda nem érek, hogy meghalt az édesapja. Viszontlátásra, felügyelő úr – tette le remegő kézzel a telefont, s ősz fejét kérges tenyerébe hajtva hangosan zokogott.

A jelenlevők valamennyien együttérzően vigasztalgatták az öreg Paulót, amikor Antonio és Grimaldini úr belépett a szalonba.

– Mi ez az összeröffenés itt a szalonomban, amikor tudják jól, hogy a cselédeknek a kiszolgálóhelyiségekben a helyük? – kérdezte dühösen a ház ura.

Roberto fejét meghajtva védelmezte a többieket.

– Engedtessék meg nekem, uram, hogy megmagyarázzam a rendbontást!

– Hallgatlak, Roberto, de mondd gyorsan, mert nem érek rá a személyzettel foglalkozni.

– A római rendőrségről telefonáltak, uram, hogy Paulo fia, Benvenuto öngyilkos lett. Én hívattam a telefonhoz az öreget.

– Sajnálom a fiával történteket, Paulo! Fogadja részvétemet!

– Köszönöm, uram. Ha már itt vagyok, szeretnék engedélyt kérni arra, hogy magamhoz vegyem a kis unokámat, Giuliát.

– Felőlem azt csinál, amit akar! Amíg nálunk szolgál, a kertészlak felett önállóan rendelkezik. Azt azért szeretném egyértelműen leszögezni, hogy a házirendet a gyereknek is be kell tartania, ha itt akar maradni!

– Nagyon köszönöm, uram! Ön igazán nagylelkű hozzánk. A kislány miatt pedig ne tessék nyugtalankodni, hiszen nagyon engedelmes szegénykém.

– Most pedig vége a kupaktanácsnak, mindenki mehet a dolgára! Maga, Paulo, pedig intézze gyorsan a temetést, s hozza el a gyereket Rómából. Minderre kap három nap szabadságot.

– Köszönöm, uram, nagyon köszönöm! – mondta hajbókolva az öreg kertész, s már indult is az ajtón kihátrálva.

Roberto utána eredt, s együttérzőn megkérdezte tőle.

– Elboldogulsz egyedül Rómában, Paulo?

– Nem nagyon. Életemben csak egyszer voltam ott, a Benvenuto esküvőjén, és akkor is alig vártam, hogy hazajöjjek. De mi mást tehetnék? A kislány hazajön az iskolából, és hiába várja haza az édesapját, ahol ő most van, onnét többé már nincsen visszaút. Mondtam ugyan Romano felügyelőnek, hogy bízza addig Giuliát a szomszédasszonyukra, amíg odaérek, de mégsem hagyhatom sokáig a szomszédban a gyereket.

– Szólj az öcsémnek, vigyen el téged kocsival, s segítsen az ügyintézésben. Az öcsém, aki most munkanélküli, öt évig volt taxisofőr Rómában. Úgy ismeri a várost, akár a tenyerét. Ő majd segít neked az ügyintézésben. Tudom én azt magamról, a magunkfajta vidéki ember milyen nehezen boldogul a fővárosban, s a kislánynak is el kell hozni legalább a személyes dolgait.

– Nagyon jó lenne, ha tényleg el tudna vinni az öcséd! Nem kívánom ingyen, szívesen kifizetem a felmerülő költségeit meg a napi bérét.

– Fizetségről szó sem lehet, barátom! Neked semmire se legyen gondod! Majd én rendezem az öcsémmel a piszkos anyagiakat.

– Köszönöm, Roberto, nagyon rendes tőled, hogy mellettem állsz ebben a nehéz órában!

– Ugyan, szóra sem érdemes, Paulo. Hiszen ez a világ legtermészetesebb dolga.

Antonio a nyomukban haladt. Jól hallotta a beszélgetést. Amikor a kertész elment megkeresni a komornyik öccsét, hirtelen átölelte Robertót.

– Te most is úgy viselkedtél, ahogyan a mama tenne hasonló esetben. Sajnos a papa nagyon szívtelen ember! Neki kellett volna felajánlani, hogy mindenben segít Paulo bácsinak.

– Örüljünk, amiért megengedi az öregnek, hogy magához vegye a szegény kis árvát. – mondta a komornyik engesztelően. Ám közben arca acélossá vált, s arra gondolt:

Üt még egyszer az uraság órája, csak türelmesen ki kell várni!

 

HÁROM

 

Antonio rendkívül izgatottan ébredt. A mai napon végre teljesülni fog régi álma. Mindig szeretett volna egy saját laboratóriumot, ami egyedül csak az övé. Lennének abban különböző műszerek, kémcsövek, vegyszerek, s egy igazi mikroszkóp – álmodozott a fiú magában. Ilyeneket eddig csak a Vezúvi Obszervatóriumban látott, amikor Gilbo professzor magával vitte oda. Nagyszerű dolog a tudomány. Itt a világ egyik legnagyobb, legfélelmetesebb csodája, a Vezúv tövében milliók élete van a kutatók kezében. A Vezúv mint egy szunnyadó óriási szörny évezredek óta hatalmas pusztításokat, tragédiákat okozott az itt lakók életében, mégis mindenki szereti félelmetes krátereit, termékeny lankáit. Alvó városok, falvak szunnyadnak itt a megkövült láva-, tufarétegek alatt. Ilyenek például az ókori Pompeji, Herculaneum, Oplontis és Stabiae. Régen még nem volt olyan fejlett a tudomány, hogy előre meg tudták volna jósolni, mikor fog kitörni a tűzhányó, azért mindenki elpusztult, aki a kitöréskor annak közelében tartózkodott. A vulkáni kitörések előrejelzésére azután II. Ferdinánd 1840 és 1845 között megépíttette a Vezúvi Obszervatóriumot, ahol Gilbo bácsi is dolgozott. Nagyszerű dolog lehet milliók életét megmenteni! – álmodozott a fiú. – Papa végre beleegyezett, hogy a könyvtárszoba mellett berendezzenek nekem egy egyszerű laboratóriumot. Úgy látszik, beletörődött, hogy nem akarok bankár lenni, ezért adta be végül a derekát – gondolta a fiú, amikor megcsörrent a mobilja. Rápillantott a híváskijelzőre, és látta, Gilbo professzor keresi.

– Jó napot, Gilbo bácsi! – szólalt meg vidáman.

– Én doktor Gilbo titkárnője vagyok. A professzor úr üzeni a fiatalúrnak, pontban kettőkor legyen a Belvárosi Műszaki Bevásárló Center park felőli bejáratánál.

– Köszönöm szépen az üzenetet, kisasszony. Feltétlenül ott leszek! – lelkesedett a fiú.

Fel kell hívnom papát, hogy találkám van a professzorral – gondolta, majd megcsörrentette a jól ismert számot. A telefon ki volt kapcsolva.

Nem baj, hiszen papa valójában már tudja, hogy ma délután találkozom Gilbo bácsival. Robertónak nem szólok arról, hogy elmegyek, mert még kitalálja, hogy ő is velünk jön – gondolta, s elindult megkeresni a sofőrt.

Rocco éppen befejezte a Mercedes mosását, amikor a fiú megszólította.

– Figyelj, Rocco! El tudnál vinni a Belvárosi Műszaki Bevásárló Centerbe? 

– Persze – válaszolt a sofőr készségesen –, hiszen ezért fizetnek.

A figyelmes szemlélőnek azonban rögtön feltűnhetett, nem csak ezért. Rocco Conti ugyanis egy tökéletesen kigyúrt, tagbaszakadt fiatalember volt, mélyen ülő, égszínkék szemmel. A szobalányok azt rebesgették róla, korábban az idegenlégióban szolgált. Ám ezt valójában nehéz lett volna rábizonyítani, mert Rocco nagyon zárkózott fiú volt. Nem volt nápolyi, és soha senkinek nem beszélt sem a származásáról, sem a múltjáról. Ha kérdezték tőle, honnan jött, nevetve csak ennyit válaszolt:

– Messziről. Onnan, ahol még a madár se jár.

Nicola Grimaldini mint egykori vezérkari tiszt azonban minden bizonnyal jól tudhatta, kit alkalmaz fia sofőrjeként és személyes testőreként.

– Tud az apád a mi kis kiruccanásunkról? – kérdezte Rocco Antoniót.

– Igen. Doktor Gilbóval van találkozóm. Tudod, Rocco, most szedjük össze az új laborom berendezéseit.

– Jó, akkor indulhatunk is!

– Nagyszerű – válaszolt a fiú, és már el is tűnt a hátsó ülés ajtajának sötétített ablaküvege mögött. 

Korán érkeztek a megbeszélt helyszínre. Antonio rávette Roccót, hogy sétáljanak egy kicsit, amíg a professzor megérkezik. Leparkoltak, majd elindultak a bevásárlóközpont irányába. Egy hatalmas, sűrű, szépen nyírt cserjékkel övezett, gondozott park mellett haladtak el. Ekkor valaki váratlanul Rocco után kiáltott.

– Nahát, micsoda meglepetés! Téged is lehet látni napközben? Már azt hittem, hogy veled, mint a denevérekkel, csak éjszaka találkozhat az ember – mondta Maria, Rocco barátnője, aki kamasz fiával szintén a bevásárlóközpont irányába tartott.

Rocco kicsit megállt, majd odaszólt Antoniónak.

– Maradj itt egy pillanatra, azonnal jövök!

Amíg Rocco pár méterrel hátramaradt Mariával és annak fiával, Antonio elindult a park irányába. Most végre egy kicsit egyedül lehetek – gondolta mámorosan. A tér másik irányából iskolás fiúk csoportja tűnt fel. Vidáman, gondtalanul cseverésztek, viccelődtek egymással. A bankár fia most mérhetetlenül boldogtalannak, magányosnak érezte magát. – Bárcsak én is ilyen szabad lehetnék! Bárcsak én is együtt lóghatnék a többi fiúval! Gilbo bácsi jól mondta, a gazdagságnak ára van. Én nem akarok gazdag lenni! Szabad szeretnék lenni, akárcsak a madarak az égen! – szakadt fel benne a keserűség.

Ekkor a kanyargós, kavicsos ösvényen egy furcsa embert látott elvágódni. Gyorsan odaszaladt, hogy felsegítse. Egy rendezetlen külsejű, meggyötört arcú harmincas éveiben járó férfi volt az, aki elesett. Belé karolt, s a mellettük lévő padhoz kísérte. Velük átellenben a fiúk gúnyosan nevettek, majd egyikük odaszólt:

– Sokat ittál öreg, vagy tán füveztél az éjszaka, hogy így dülöngélsz? Nem baj, majd ez a nyápic úrfi felsegít, s ha jól viselkedsz, még a végén haza is fog kísérni, hahaha – vihogtak.

A hajléktalan rosszulléttől szenvedő férfi magas, gyöngyöző homlokát kabátja ujjába törölve, a fiúra emelte szemét.

– Köszönöm, fiam, hogy felsegítettél. Tudod, nem sokan tesznek ilyet a magamfajtákkal. Előbb lépnek át vagy rúgnak az emberbe, mint segítenének. Pedig valaha én is voltam valaki. Igazgató voltam egy nagy nevű telefontársaságnál. Aztán egymás után jöttek a csapások.

– Miféle csapások, uram? – kérdezte Antonio sajnálkozva.

– Egy súlyos közlekedési balesetben meghalt az egész családom. Én vezettem. Bár nem én voltam a baleset okozója, mégsem tudtam feldolgozni a szeretteim elvesztését. Inni kezdtem. Alig harminchárom évesen megindultam a lejtőn, s lám, mára utcára kerültem.

– Tudnék önnek valamiben segíteni, uram?

– Amit lehet, azt te már megtetted! De ha elfogadod tőlem a régi mobilomat, azzal igazán boldoggá teszel. Nekem már úgysincs rá szükségem – mondta, s belső zsebéből elővett egy ütött-kopott mobiltelefont. A csodálkozó fiú kezébe nyomta a készüléket, majd elégedetten továbbment.

– Köszönöm, uram! Sok szerencsét önnek!

– Neked is, fiam. Vigyázz a telefonodra, meglátod, még jól jöhet!

Antonio kezében az idegentől ajándékba kapott telefonnal mélyen megrendülve állt. Nem gondolta, hogy ilyen kegyetlen az élet. Igaz, amikor a mamája meghalt, az ő lelkét is éles fájdalom emésztette, s ő is azt hitte, itt a világvége. De a gyermekek lelke olyan, mint a zivatar. Gyorsan elborul, de ugyanolyan gyorsan ki is derül.

– A mama most is velem van! A mama vigyáz rám – gondolta, s elindult, hogy megkeresse Roccót.

A sofőr még mindig Mariával és az asszony fiával beszélgetett. Antonio arra gondolt, hogy nem számol be Roccónak a történtekről, mert a sofőr biztosan megmosná a fejét, amiért szóba állt egy idegennel. Már éppen el akarta tenni az ajándékba kapott mobilt, amikor az sms érkezését jelezte. Rápillantott a képernyőre, s megdöbbenten olvasta. „Állj! Feküdj azonnal hasra!” Mókásnak tartotta ezt az üzenetet, ám mikor észrevette, hogy egy piros csukott furgon egyenesen Rocco felé közeledik, hasra vetette magát. Lövések hallatszottak, majd eszeveszett kiabálás. Maria  kiabált:

Oldal: Regény részlet
Majzik Ilona weblapja - © 2008 - 2024 - majzikilona.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat