Bárándi képek
Mikor gyermek voltam,
álmodtam nagyokat,
gazdag, boldog jövőt,
autót, toronyházat.
„Nagyravágyó gyerek”
- mondták rám a nagyok.
Biztos voltam benne,
tudom, mit akarok.
Teljesült az álmom,
szép jövő utolért,
sóvárog vén szemem
meszelt házfalakért.
Vágyom a nagy gödröt,
kiütőt, bújócskát,
barackfa tetején
zsíroskenyér-tortát!
Nyári eső után
sártengerre vágyom,
libát legeltetni
elhullott kalászon.
Vágyom tejért menni,
álmos faluvégre,
boldog sorban várni
bárándi kenyérre.
Deszkapadban ülni,
mezítlábas mellett,
öreg tanítómtól
kapni egy tenyerest.
Nagyanyám szidását,
ahogy velünk pöröl:
– Haszontalan kölykök,
üres már a vödör.
Apám büntetését
jaj de nagyon vágyom,
ó jaj, csak még egyszer,
sarokba állítson!
Boldog gyermekkorom
vissza sosem kapom,
nagyravágyó lettem,
most már nem tagadom.
Fodor Juliskának
Nincs még egy tanító se földön, se égen,
aki annyit jelent vénségemben nékem,
amennyit számomra jó tanítóm jelent,
aki bőven s joggal mérte a tenyerest.
Nincs még egy nádpálca kutatva, keresve,
amely más tenyerén tudatomba verte,
hogy csak kitartásból nő a tudás fája:
– gyermekkorom réme, Fodor Juliskája.
Nincs még egy olyan nő, aki úgy megszépül,
zömök, csontos létből karcsúvá szelídül,
ahogy te énnékem tündérré változtál,
szebb vagy képzetemben bármely amazonnál.
Nincs még egy szivarfüst, szünet hírhozója,
apró karikákat az időbe írva,
amely hosszú szipkás szivarodból felkelt,
átlépvén az időt, teret és félelmet.
Van még pár vén diák köztük költő, író,
kiknek annyit jelent egy öreg tanító,
ki a magyar nyelvet oly magasba vitte,
hogy vén tanító volt, s múzsa lett belőle.
Mosonyi Istvánnak
Ó, én Pista bátyám, Mosonyi Istvánom,
ének-zene tanár, karnagy óriásom!
Sírodból is hallom zongorád játékát,
szívekbe mint lopod az Ave Mariát.
Voltál violinkulcs, mester a titokban,
mennyi bánat feszül, öröm ring a dalban.
Zene édesapja, nótáknak védnöke,
hirdetted: a lélek nélkülük nem élne.
Kórusodnak nem volt se kora, se neme,
mindenkinek kijárt az ének öröme.
Karod rég aláhullt, ősz fejed a földben,
ám a lelked szárnyal, ott dúdol a szélben.
Kőbe vésték már
Didereg a múltam,
kies a vén határ,
első szerelmem nevét
kőbe vésték már.
A csodadoktor
Volt egy csodadoktor, valahol vidéken,
sárréti falucska, Báránd körzetében,
kinek nagy tudását szájtátva csodálták,
nyomába se értek, holmi doktorocskák.
Nem volt a faluban olyan söntés, kocsma,
amely doktorunkat bűvkörébe vonva,
legyőzhette volna ama diagnózist,
mely oktalan utal kórházba valakit.
Ne félj! – mondta anyám, hiszen Szabó doktor
atyai szigorral, hivatásból korhol.
Bár nem mézesmázos, de receptje törvény,
nagy tudása segít, mindegyik betegén.
Más ír most receptet az idős doktornak,
ki az élet útján hazafelé ballag.
Álmot vélek látni, hol ezrek tolongnak,
majd égi körzetében a csodadoktornak.
Anyámnak
Kilencven év súlya
görbíti a hátad,
ifjú asszony korodban
temetted apámat.
Örököd szegénység,
három síró árva,
riadt fejük alatt
türelmed a párna.
Sorsod Úrtól való,
mázsás, nehéz kereszt,
mégis kegyes hozzád,
te mindenkit szeretsz.
Kilencven szál gyertya
könnyezik egy tortán,
azt kívánom néked,
élj soká még, anyám.
Rémülten
Rémülten sikolt fel bennem a tudat,
míg fonnyadt kezed a borsó közt matat,
valahol már hívni készül a trombita,
minden ami véges, végtelen a hona.
Nagyon fáj, hogy beérett életed kalásza,
kévébe kötésre, végső aratásra.
Múltad ma még jelen. Kifejtve a borsó…
Ne hívd még anyámat, égi trombitaszó!