Majzik Ilona weblapja

A bárándi kenyér

Az európai ember számára a kenyér az életet jelenti. Őseink a búzát életnek nevezték, hiszen a kalászosok közül a búza és a rozs hazánkban a legfontosabb terménynek számított. Ha jól termett a búza, akkor jó volt az élet, ha száraz, aszályos esztendő ígérkezett, akkor élet helyett biztos éhezésre lehetett számítani. Nem is csoda tehát, hogy imáinkban napjainkig a mindennapi kenyerünkért könyörgünk az Úrhoz. A jó kenyeret nem lehet megunni! Különösen igaz volt ez a finom, foszlós házi kenyérre, amelyet az asszonyok otthon nagy gonddal kovászoltak, dagasztottak, kelesztettek, szakítottak. Mialatt a tészta a fateknőben, majd a szakajtókban pihent, jól befűtötték csutkaízikkel a búbos kemencét, s a kiszakított kenyereket sütőlapáttal a kemencébe vetették. A kenyérsütő háziasszony körül lábatlankodó gyerekek örömére mindig akadt egy kis tésztamaradék, vakarék, amiből azután kiscipó, kenyérlángos készült, vagy éppen hajtogatott, ropogós kenyérlepény, igazi mennybéli eledel, amiért olyannyira érdemes volt várni a kenyérsütés napját.

Nekünk, fizetésből élő családnak ekkor már nem volt kemencénk, mi a kenyeret a boltból vásároltuk, így azután a szomszéd utcában lakó keresztanyám kenyérsütő napját, a hétfőt, még nagyobb becsben tartottuk. Napjában többször átszaladtunk megnézni, hogy kisült-e már a kenyér, meg az ilyenkor nekünk, gyerekeknek kijáró finomságok.

Az ötvenes évek közepén történt, hogy egy fiatal pék költözött feleségestül a falunkba. Balogh Imrének, mert így hívták a pékünket, a teremtő nem adott saját gyermeket. Neve, mestersége mégis elhíresült az utókor számára. Az ő kemencéjében született meg a híres bárándi kenyér, ami a gyermekkoromat idézi, amely a kis sárréti települést közel-távol ismertté tette. A pékségben naponta kétszer sütöttek kenyeret, a kora délelőtti és a késő esti órákban. A sütésre a kenyeret elő kellett jegyeztetni. Az előjegyeztetők azután hosszú sorban, türelmesen várhatták a pirosra sült, ropogós ötkilós, óriás kenyereket.

Hárman voltunk testvérek. Vékonydongájú, kreol bőrű, cserfes leányka voltam, olyan minden lében kanál típusú. Kedveltek a felnőttek. A boltosoknak, a hentesnek, a péknek mindig volt hozzám egy-két jó szava, kérdése. Én pedig, rendre elmeséltem, mi újság a faluban, ki halt meg, ki házasodik, vagy kivel éppen mi történt az elmúlt napokban. Így azután népszerűségemet kamatoztatva, mindig a legszebb áruval tértem haza a beszerző körútról. Nagyanyám döntése szerint, aki okos asszony lévén hamar felismerte ezen előnyöket, kinek szava egyébként meg szent volt a családban, kijelölt tagja lettem a kétfős beszerző csoportnak. Az élelmiszer-vásárlás nálunk a gyerekek feladata volt. Így léptem elő örökös pékhez járóvá! Reggel iskolakezdés előtt ikertestvéremmel beugrottunk a pékségbe, felírattuk a kenyeret vagy kenyereket, s este, amikor már végeztünk a tanulással, beálltunk a „boldog sorba”, ahol az életet és a kultúrát osztották.

Nagyszerű volt ez a várakozás. Nem volt hova sietni. Nem volt televízió, ami odaszögezze a magunkfajta gyerekeket a képernyő elé. Ilyenkor kivételesen nem kellett korán lefeküdnünk, amit annyira utáltunk, és a tisztesség, ami a kenyérbeszerzőnek kijárt, az sem volt megvetni való dolog. Várakozás közben az ember mindenről informálódott. A „boldog sorban állás” – a szóbeli információ átadás lehetőségének egyik azon formája volt, amelyet magunk között egyszerűen csak népnyelvnek, falu szájának neveznék, amely abban az időben az én boldogulásom segítőjéül szegődött.  Egy nyári este egy ilyen jól sikerült sorban állást követve, megelégedve helyeztük a bicikli csomagtartójára a még forró ötkilós kenyeret. Szerzeményünket óvatosságból madzaggal a csomagtartóhoz kötöztük. Biztos, ami biztos. Csillagfényes, holdvilágos este volt. A Posta utcán toltuk a biciklit, s miközben hangosan beszélgettünk, túlkiabálva a csaholó kutyákat, néha-néha csíptünk egyet-egyet a pirosra sült ropogós kenyér héjából. A Kovácsék házánál a kerítésen egy nagy rés tátongott. Alig haladtunk túl a nagykapujuk vonalán, amikor a húgom elkiáltotta magát. – Futás, jönnek a kutyák! – Jöttek is. Mi meg futottunk, ahogyan csak bírtunk. A húgom elöl, én meg utána loholtam, ahogyan egy nagy, férfibiciklit toló kis gyerek szaladni tud. A veszély elmúlt. A kutyák elhallgatva visszasomfordáltak őrhelyeikre, mi meg örültünk, hogy ennyivel megúsztuk. Ám az örömünk nem tartott sokáig. A nagy ijedségre csípni akartunk egy-egy darabkát a jó puha kenyérből, de a kenyér nem volt sehol. A darabokra szakadt, meleg kenyérből csak a külső héj egy része maradt meg, szorosan a csomagtartóhoz kötözve. A többit futás közben elhagytuk. Nem mertünk visszamenni az elhagyott darabokért. Lógó orral, bűnbánó ábrázattal mentünk be a házba. Odalett a tekintélyem! Hogy mik voltak a következmények, kaptunk-e büntetést vagy sem, azt már nem tudom. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy egy ideig nem küldtek a pékhez kenyérért.

Egy kis magány

Milyen gyönyörű is a világ, ha az ember megtalálja az igazi szerelmet. Végre Szonját is megtalálta. Valójában még nem él együtt Lacival, a mostani párjával, ám minden esélye megvan arra, hogy rövidesen összekösse az életét ezzel a komoly, becsületes fiúval, akiben teljesen megbízik, akivel eddigi csalódásait feledve most végre hamarosan családot alapíthat. Laci egészen más, mint a többiek – gondolta. – Nem színészkedik, nem kertel, nem beszél mellé. Ami a szívén, az a száján. Ha például, mint ma este is, egy kis magányra vágyik, nem keres kifogásokat, nem magyarázkodik. Egyszerűen csak ennyit mond:

– Ma szeretnék egy kicsit egyedül lenni – ugye megérted, szerelmem?

– Persze, kicsim, természetesen. Nem gondolom, hogy amiért együtt járunk, teljesen fel kellene adnunk egymás személyes szabadságát. Én maximálisan megbízom benned. Majd holnap munka után találkozunk – mondta, s arra gondolt, hogy felhívja Izát, a barátnőjét, akivel már olyan régen tervezgetik, hogy dumcsiznak egy kicsit.

Alighogy érzelmes búcsút vett Lacitól, már csörgette is mobilon.

– Szia, Iza, Szonja vagyok.

– Hihetetlen, hogy felhívtál. Már legalább egy éve nem láttalak.

– Ma este szabad vagyok. Ha ráérsz, találkozhatunk.

– Naná hogy ráérek. Hiszen alig várom, hogy végre elmeséld, mi van veled. Úgy hallottam, hamarosan férjhez mégy.

– Nem egészen. Mondjuk inkább, hogy végre én is sínen vagyok. Legalábbis ami a szerelmi életemet illeti. De este majd mindent elmesélek. Hol találkozzunk?

– Nyolckor az Akácfa utcai presszóban?

– Rendben. Addig is puszi – mondta Szonja, s útközben betért a sarki közértbe egy kis vacsorát vásárolni. Nincs sok ideje. Nyolcig bevasalja Laci ingeit. Bekukkant az elektronikus levelezésébe, kicsit rendbe szedi magát, s már indulhat is a találkozóra Izával – gondolta.

A presszó tömve volt, amikor a két lány belépett. Látszólag semmi esélyük sem volt arra, hogy szabad asztalt találjanak.

– Jobb, ha megyünk – mondta Szonja csalódottan.

– Ugyan, hova gondolsz, hisz egyáltalán nem véletlen, hogy ide jöttünk. Látod azt a magas barna srácot ott a pultnál? Ő Feri, a mostani barátom. Majd ő csinál nekünk helyet, abban biztos lehetsz.

Úgy is történt, ahogy azt Iza megjósolta. A pincér srác odasúgott valamit az ajtó mellett ülő két fiatal fiúnak, akik fülig érő szájjal odaszóltak a lányoknak.

– Gyertek nyugodtan, mi már éppen indulni készültünk.

Feri, a tüsténkedő pincér, miután két puszit nyomott barátnője, Iza kipirult arcára, gyakorlott, gyors mozdulatokkal letörölte a megüresedett asztalt.

– Hadd mutassam be a gyerekkori barátnőmet – mondta Iza a fiú felé fordulva.

– Lipták Szonja vagyok.

– Hegedűs Ferenc – fogott kezet az acélkék szemű, csinos lánnyal a pincér. – Már sokat hallottam felőled.

– Remélem, csak jókat – mosolygott Szonja.

– Kizárólag. Izus nagyon kedvel téged. Szerinte nincs még egy olyan okos lány az ismerősei között, mint amilyen te vagy.

– Iza mindig is hajlamos volt a túlzásokra – pirult el Szonja, miközben jóleső melegség öntötte el a szívét.

– Mit hozhatok a hölgyeknek? – kérdezte a fiú.

– Szerintem a szokásos Szonjának is jó lesz. Különben meg ma úgyis te fizetsz, nem igaz, szerelmem?

– Ezt mondani sem kellett volna. Ma este a vendégeim vagytok. Azonnal hozom a két Martinit.

A lányok hosszasan cseverésztek. Szonja töviről hegyire elmesélte Izának a Lacival való megismerkedés romantikus történetét. Beszélt a jövőbeni közös terveikről. Milyen lakást, hány gyereket szeretnének. Arca kipirult. Szeme csillogott.  Iza látta, érezte, hogy barátnője most az egyszer valóban boldog. Mindig azt gondolta erről a lányról, hogy sokkal inkább ész, mint szívember. De lám, senki sem kivétel, most őt is utolérte a végzetes szerelem – merengett magában, miközben kíváncsian itta a lány szavait, aki váratlanul témát váltott.

– Ne haragudj, Iza! Sürgősen meg kell keresnem a mosdót.

– Ott van hátul a sarokban.

– Pár perc és folytatom – fogta hóna alá táskáját a lány mosolyogva, s határozott léptekkel megindult a mosdó irányába.

Váratlanul megtorpant.

Ez nem lehet igaz – gondolta. Hátul, az utolsó asztalnál a sarokban egy pár csókolózott. Az ő Lacija és egy kihívóan öltözött, szőke cicababa. Egy pillanatra elsötétedett előtte a világ, majd mikor feleszmélt, erős fizikai fájdalom szorította szerelmes szívét, és kíméletlen kérdések rohamozták meg zavarodott elméjét. Jelenetet rendezzen? Lekeverjen egyet Lacinak? Megcibálja a szöszit? Esetleg tegyen úgy, mintha nem látta volna meg őket? Nem, egyik megoldás sem volna méltó hozzá. Döntött. Nyugalmat erőltetve magára az asztalhoz lépett, és csak úgy mellékesen, mintha csak az időjárásról társalogna, együtt érzőn odaszólt a fiúnak.

– Úgy látom, szerelmem, tényleg jót tesz neked az egyedüllét egy ilyen kis senki társaságában – mondta, és anélkül, hogy bement volna a mosdóba, sarkon fordult, s visszament az asztalukhoz.

– Mi történt? Nem találtad meg a mosdót?

– Dehogynem. Csakhogy a mosdóba menet kisiklottam. Rájöttem ugyanis, hogy rossz sínen utaztam. Látod azt a párocskát ott a sarokban? Róla beszéltem. Ő volt az én Lacim.

– Az a hosszú hajú barna srác?

– Igen. Ő.

– Ezt nem hiszem el, Szonja! Egy ilyen okos nőt, amilyen te vagy, így megszédítsen egy piti szélhámos! Hiszen ez a bájgúnár szinte havonta váltogatja a csajokat.

– Úgy látszik, mégsem vagyok olyan okos, mint amilyennek gondoltál.

– Ne búsulj, barátnőm, hiszen sajnos magam is tapasztalatból beszélek. Két éve én is bedőltem ennek a Casanovának.

– Mindenesetre bármennyire fájdalmas is az igazság, mégis végtelenül hálás vagyok neked, a sorsnak, hogy éppen ma, éppen itt találkoztunk. Nehéz helyzetekben nekem mindig segít a fél pohár víz esete. Nézzük a dolgokat pozitívan. Végül is bár mindketten csalódtunk, valójában mindegyikünk megspórolt egy-egy válást.

– Akkor erre igyunk – emelte fel poharát a két barátnő, s immár hátradőlve, úgymond páholyból szemlélték az ingyencirkuszt, amit Laci és a kis szöszi ott, az utolsó asztalnál rendezett.

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat